Kicsi kendõ. Hogy került ahhoz, aki nekem adta?  Nem tudom. Ki adta nekem? Nem tudom. Arra emlékszem csak, hogy a szomorúságban és szürkeségben voltunk. Körülöttünk minden száraz, fakó. Az ég is szürke volt akkor. Hideg, kemény.
De jött ez a kis kendõ. Kéken a kezemre szállt. Talán a kenyeremet adtam oda érte. Szerettem és örültem neki. Arcomra terítettem. Gyöngéden érintette a homlokomat. Mintha távoli ujjacskák futkosnának szemhéjaimon. Ha ránéztem  ó, a színtelenségben kis égdarab.

Errõl akarok most beszélni.  Lehunyom a szemem, hogy lássak.

Egy tábort látok. Két hosszu pajtát fából. Január volt. Nagy hó. Éjszaka a ház mellett mozgó fekete gubancok. Fekete szögesdrót sorok árnyéka a havon, az õrtorony útját állja  a távolba menekülõ tekintetnek. Kegyetlen. hajnalokon álmos vakaródzás a szalmán. Kénytelen mocorgás. Sorakozó a hideg sötétben. Trappolás és bukdácsolás, fagy, esõ, sár. A gyárban gép mellé állni, a fémkarikákat behelyezni és nézni, ahogy a vésõ finom fémforgács spirált választ le a kemény fémrõl.

Ez a munka nem kívánt különösebb figyelmet. És aki ezt a munkát végezte, távozhatott a szürke szomorúságból a színes múltba. Ha ez  fájdalmat és vergõdést hozott, visszatérhetett a vígasztalanságba, a szürkeségbe.

Akkor jött, lebbent a kis muszlinkendõ. Arcomra fektettem, s ahogy lélegeztem, a meleg pára a számhoz simította a muszlindarabot.

Játszottam vele, mint egy gyermek, aki nem akar a kemény világról tudni. Mindenrõl elfelejtkezve, csak a lehelletvékony selyemszálak szövését néztem. Lebegtettem a kendõcskét és kéksége a lelkembe oldódott.

De had beszéljek harmadik személyben, mert így jobban meg tudom nézni azt az alakot, ezt a múltbéli magamat. Akit akkor nagyon sajnáltam. Akit most is sajnálok és szeretettel veszem vissza magamba, ha leírtam róla ezt a kis epizódot.

A kendõcske kedvéért kezdte jobban gondozni. magát. Ez a gondozás abból állt, hogy a kis kendõt fejére kötötte, amikor a gyárba ment. Mikor március lett, és kisütött a nap, átkötötte a homlokát veIe, homloka felett masnicskát kötve.
Kívülre vette az ujjatlan pulóvert, amelyet eddig az overál alatt viselt. Olyan volt, többnyire sáros vászonnadrágjában és nagy katona-bakancsában, amelyen már egy épp sarok sem volt, mint egy nagyon rosszul táplált egészségtelen környezetben élõ, fejleltlen kisfiú.

Múlt életébõl elszakítva, reménykedni erõtlenül. Igy élt a jelenben még egy kicsit, mint talajából kiszakított növény.

De világítani kezdett a márciusi fény, belevillantott a szomorúságába párájába, a bánat ködébe. Egy kicsike csíra megbuggyant a reménytelenség mocsarában. Csodálkozva kezdte kérdezni magától: ki vagyok, kihez tartozom ?
Ha valaki elszöktetne innét, gondolta és körülnézett a forgó csattogó gépek közöt. Ha megletne szökni... Vannak itt férfi munkások, akik közül valaki elszöktethetné. Itt járkál a gépek közt egy szimpatikus ember. Azt mondják róla, festõmûvész. Be kellett vonulnia ebbe a hadiüzembe, de minden hétvégén hazamegy. Valahol a cseh határon lakik. Ó ha megszöktetné...
Mialatt a gép mellett állva dolgozott, épített egy kis házat a tengerparton, ahol állandóan fújt a szél. A habok folyamatosan csapkodták a partot. A kis ház ablakán a lenge fehér függönyt állandóan fújt a tengerrõl jövõ szél. Ott lakott õ teljesen egyedül. Állandóan az ablaknál állva várt. Várta a férfit, aki elszöktette õt. S a férfi (aki minderrõl mit sem tudott)  boldogan sietett hozzá. Õ akkor hosszú és finom vacsorákat tálalt fel, pontosan kidolgozott étlap szerint.
Szeremes részletek is voltak, amelyek természetesen mind egy magasröptû szerelem kifejezései voltak. A fõhangsúly azonban a merengésen volt.
A tenger végtelen hullámain himbálódzó tekintet csónakocskáján.
Merengett az integetésen (a tengeri szellõben lebegõ kendõcskével). Merengett a várakozáson (a könnyû fehér függöny mögött, melyet állandóan fújt a tengerrõl jövõ szél).

Néha megnézte mindeme dolgok fõszereplõjét, aki kék munkásruhájában közömbösen járkált a gépsorok  között, és tárgyilagosan ellenõrizte  a piszkos fogolynõk munkáját. Nem tudta, hogy ez a szerencsétlen külsejû nõ, aki mostanában egy kék muszlinkendõt köt a hajára, milyen élmények középpontjába állította õt.

Az arcára már nem is emlékszem. De emlékezetben leveszem fejemrõl a kék kendõt és integetek neki  a tengarparton állva, miközben könnyû muszlinruhámat lábamhoz csapkodja az enyhe tengeri szellõ, amely a kis ház nyitott ablakán levõ patyolatfüggönyt állandóan felém lengeti a múltból.

A pille kendõvel pedig az történt, miközben az emeletes ágyon ülve fel-alá repítgettem játszottam vele, lassan ellebegett a levegõbe. Néhányszor elkaptam, de egyszerre elvétettem és lehullt a drága kis kendõ.

Egy pillanat alatt tûnt el. Nem tudni, kinek a keze orozta el.

"Adjátok fel ti ott lenn a kendõmet" kértem és megint kérdeztem, "ki vette el" ? Csend. Kegyetlen hallgatás válaszolt siránkozásomra.

Isten veled, köszönöm, hogy kis kendõ képében nálam jártál VIGASZTALÁS.
 

1945 / 1958